Egy ideje már nézegetem a különféle bosnyák recepteket, hogy ha már a zenével is ismerkedek meg a nyelvvel is, akkor már miért is ne ismerkednék a konyhával, pláne úgy, hogy a gasztronómia iránt különös érzékenységet mutat személyiségem. Nem tudom, hogy van-e valami összefüggés a mai nap eseményei között, de miután elmentem egy új fogorvoshoz, aki megnyugtatott, hogy a bölcsességfogammal nincs baj (majdnem az összes többi épp fogammal viszont igen), pusztán simán be vagyok feszülve és amiatt fáj az állkapcsom, annyira megnyugodtam, hogy amikor említettem, hogy milyen stresszes a zenész élet, kiderült, hogy ő a Fáklya táncegyüttesben táncolt gyerekkorában és pár éve volt Mohácson egy esküvőn, de a Čačak-ot, már nem bírta eltáncolni. Mindenesetre ex-délszláv táncházas és ismeri a Kolo zenekart meg még csomó másik embert. Ezeken a híreken valahogy annyira felboldogultam, hogy hazafele úgy voltam, én bizony ma főzök egy Begova čorba-t, ami magyarul olyasmit jelent, hogy a “Bégek levese”. 

Végre hűl az idő, kellenek a levesek, az idei szezon lehet nem a ramen-vonalon fog elhűlni hanem a balkáni leveseken. 

Azokon a balkáni leveseken, amik egyébiránt ránézésre és ízre nagyon hasonlítanak a magyar és az erdélyi, román levesekre és a gyomrunk ismerősen kezd virulni, amikor konstatálja, hogy mi lesz a menü. A hasonlóságot pedig ezúton is köszönjük az oszmán birodalom többszázáves expanzív terjeszkedésének, ami elhozta hozzánk és déli szomszédjainkhoz ezeket a fogásokat, így valami rokoni szálat tudunk felfedezni a konyháink között, a közös vérvonal eredője pedig az ottomán konyha. Szerintem. De mind oly sok minden, ez is megdönthető. 

Nem tudom, miért bégek levese, sok minden kering róla, de mivel nincs pontos információm még ezt most nyitva hagyom, ötleteim persze vannak, de ezeket most nem fedem fel. Azt viszont felfedem, hogy mi az “Akšamluk”, aminek kapcsán eszembe jutott ez a fogás.

Az ”akšam” az az idő, amikor éppen lement a nap és amíg nem sötétedik be teljesen, valamit a muszlim imarendben a negyedik imának ideje. Ez idő tájt ha úgy tartotta kedvük, Boszniában a család és a közeli barátok összegyűltek és nekiálltak eszegetni, iszogatni szűk körben meglehetősen diszkrét módon, mert bár Boszniában tolerálták az oszmán időben az alkoholfogyasztást, de azért inkább olyan megtűrt dolog volt úgyhogy mindenki tiszteletben tartva Allah törvényeit csak úgy szolidan öblögetett a rakijával a čokanj-ból a csibuk pöfékelés mellett. Nem is nagyon volt illő dorbézolásba átvinni a dolgot, egy igazi “akšamlija” mértéktartó és egy jó beszélgetés, barátságos légkör sevdalinkák éneklésével az, amiben igazán örömét leli és élvezettel gyönyörködik az éjszaka csendjében. Jó társaságban, finom ételekkel, nagy megfejtésekkel pedig röpül az idő és egy igazi “akšamluk”, akár hajnalig is eltartott, amikor pedig az ember megéhezik és reggeli felől kezd el finoman faggatózni a házigazdától, aki ilyenkor kímélő, tápláló és a megfáradt testet támogató levesekkel kommunikál szeretetnyelvén, többek között például egy Begova čorbával. 

Senki ne lepődjön meg, ha a sorok közül az fog szivárogni, hogy lényegében ez egy zöldséges csirkeleves, amit mindig eszünk otthon. Az. 

Ami, viszont kicsit másmilyenebbé teszi az az okra és az a gondolat, ahogy fejben elképzeljük, hogy milyen jól is esne ez egy itthoni vagy otthani “akšamluk” végén. 

A recept egy bosnyák gasztronomiával foglalkozó könyvből van és rengeteg fajtája van, így ha valaki netán ismerné és készítené is és valamit hiányol belőle, annak igaza van, de mint megtudtam jogi tanulmányaim során az igazságosság “osztó igazságosság”, mindenkit megillet és mindenki egyformán részesül belőle. 

Hozzávalók (én ezek szerint a mennyiségekből csináltam):

• 2 db egész nem filézett csirkecomb
• 3 db csirkeszárny
• 3 db zellerszár 
• 5 sárgarépa
• 2 vöröshagyma 
• 20dkg okra 
• egy marék rizs 
• 4 tojássárgája
• 2 citrom leve 
• joghurt
• petrezselyem 
• só, bors

A csirkerészeket feltesszük főni egy fazék vízben, majd kb. egy óra után, hozzáadjuk a zöldségeket a petrezselyem és az okra kivételével és addig főzzük, amíg éppen ressek maradnak és nem főnek szét. Közben az okrát egy pár perc alatt megfőzöm, de megpróbálom nem túl főzni, hogy aztán szépen fel tudjam szeletelni. Okrát török boltokban szoktam látni, meg ma éppen volt egy darab kofánál rögtön a bejáratnál a Fény utcai piacon, azt mondta, hogy kb. egy hónapig lesz még neki. A rizst megfőzöm, vagy a hús mellé dobom, hadd főjjön meg ott. 

Miután elkészültek a zöldségek és a hús is megfőtt, kiveszem őket az immáron még nem leves, de már alapléből és felvágom őket (kivéve a hagymát, neki itt véget ért az akšamluk), lefejtem a csontról a húst. Ezek után nem túl váratlan fordulatként visszateszem őket az alaplébe, mellé dobom a petrezselymet, sózom, borsozom, belefacsarom a citromot a négy tojássárgáját és a joghurtot elkeverem benne és értelemszerűen ha sótlan, akkor sózom, ha nem elég savanyú, akkor citromot teszek bele. Ha sós és savanyú, akkor így jártunk, nem sikerült az igaz akšamlijához méltó mértéktartás. 

Nagyon sok recept még besűríti liszttel, senki ne zárkózzék el tőle, én most nem tettem ezt, talán majd a következő este. A tálalás előttig fedjük le és miután befejeztük az étkezést rögtön utána is, mert a régi boszniai hiedelmek szerint ilyenkor a fedetlen tálakról a dzsinnek ellopják az ételmaradékot. 

Ellentétben a bosnyák harmonikajátékkal ezt most nem díszitem semmivel, de azt is lehet.

Mindent lehet a mérték erejéig.