Ha a nyár ezidáig csak vad portyázás gyanánt tör be a júniusba és teljes seregével még nem alapít vilajet-et majd beglerbégként sanyargat minket és egyszerre szórja birodalmának végtelen gyönyöreit, amitől egyrészt szenvedünk, de a tikkadt nyugalomban, amikor a napközben uralma már az esti lakomák miatt enyhül mi is végső soron megelégedettséggel költünk magunknak ódákat róla, akkor ideje érkezik annak, hogy ebben a csak nyárias időben, az ember nekiálljon két kiló kacsaháj feldolgozásának és töpörtyűsítésének. Hiába nem éppen ezeknek a dolgoknak van szezonja.

Ha pedig lesz friss aranyló kacsazsír, akkor legyen benne fürdőztetett kacsacomb is.  Az aranybarnára pirított töpörtyűk a zsírból kiemelve zörögve terülnek el a tányéron, hogy az órák óta tartó izzadásban, elhagyva minden fölöslegüket kicsit hűsöljenek ezen a nyári estén. A Távol-Kelet iparosai által előkészített fűszer-ékszereiket csak közvetlen a magambafogadás előtt fogják magukra ölteni mint ahogy egy új életszakaszba lépő ünneplő személy ölti magára díszeit.

A hűtési lehetőségek csökkenése miatt, nincs idő hezitálni vagy várni a hússal. Dönteni kell és cselekedni. A kacsacombok az átlényegülésre ítélt hagymák társaságában az utolsó lakhelyükként szolgáló öntöttvas katlanban torlódnak egymásra és veszik tudomásul sorsukat, amikor a friss kacsazsír mézként ömlik rájuk és fedi el őket teljes egészében. Az idő este kilenc, neki kell állni. A régóta tervezgetett kollázs elfoglalja helyét a sütőben én pedig a konyhámból átléphetek a mindennapok világának megoldhatatlan fejtegetéseibe, saját életképletem további ismeretlenekké való bontogatásaiba és az érzelmeim opálos felszínű tavának mélyének a fürkészésébe. 

Hajnalban a pecsenye szaft ébreszt fel, ahogy bekúszik a régi, elvetemedett faajtók hézagain keresztül előnyt szerezve a redőnyökkel durván kizárt napsugarakkal szemben. Ezt nem lehet kibírni, nem lehet így aludni, a fejemet elfordítom, hogy ne érezzem még a fennkölt illatot. Aludni szeretnék, ha ma megtehetem. Olyan mint amikor gyerekként a születésnapomon egyszerre voltam izgatott és akartam kipattani az ágyból reggel és akartam még kicsit elnyújtani a nekem járó aznapi öröm beköszöntét. Az álomvilágba való visszasüpedésből megint a pecsenye-illat ébreszt és immáron a beengedett napfény támogatásával együtt kimegyek a konyhába. A kacsa tizenkét órája sül. Felemelem a fedőt és a sötét-gesztenyebarnára pirult kacsacombok lebegnek fel a mélyből moszatként magukra ragadt barna hagymadarabokkal. Kihalászom őket egy tepsibe és közben esnek szét, a visszahullott darabokat az átláthatatlan szent olajként tetsző zsírban kell keresgélni. 

Ezután pedig az éberlét küszöbén a tűzhely felé hajolva elkezdem kézzel enni a kacsacombokat. Ez nem reggeli, nem a napi étkezések gyanánt, a napirendbe beleilleszkedő evés, amiről olyan sok szó esik mostanság, hogy hogyan kellene és mit, állandó fejtörést okozva. Ezután nem elkezdődik a nap és aztán miután mindent elintéztünk véget ér. Ez nem a mindennapokba illeszthető aktus.

Ez az egyike azoknak tapasztalatoknak, amiket a mindennapok közötti hézagokban próbálunk meglátni és aztán apró mozaikként beleilleszteni abba a belső képbe, amit az életünknek szeretünk hívni. 

Az egyszerre puha, és a fél nap időtartam alatt, zsírban pirult és szikárrá aszalódott comb-darabok szótlanságba burkolnak és nem csak egy lassított filmjelentnek látom magam, hanem az is vagyok valójában. Egy dolgot veszek elő a hűtőből mellé. A fehér kimchi-met. A maga savasságával és leírhatatlan ízpalettájával együtt a kettő még tovább visz a kimerevítettnek érzett reggelben. De mint mindig, amikor az embert elönti a dőzs, ez sem elég. Előveszem a rendes kimchi-t is. A csípős, immáron fél éve önmagát formáló és a benne lévő ízkombinációkat tökélyre csiszoló fermentum magabiztosan társul az egyszerűségében már-már rideg lakomához. 

Ahogy finoman három ujjal megcsípve húzom magamhoz a kacsahúst, az lágyan omolva engedi magát el a csontról és az ínaktól mint, amikor a balzsamos, fülledt éjszakákon a mámortól elernyedt, de az olthatatlan vágytól izzó testek engedik magukat a másikhoz. 

A barna márvánnyá alakult hagymadarabok ízét csak pihenésként ízlelgetem mindezek mellé. 

Egy ponton azonban a csömör képe remeg fel a távolban és ijedten hagyom abba az evést, nehogy véletlenül átcsússzak azon a leheletvékony határon, ahol az élvezetek vigyorogva veszik fel a szenvedés maszkját és gúnyosan, marionett-bábuként kezdi el őket rángatni a mértéktartás erénye. 

Hozzávalók: 

- kacsaháj

- az ebből kisült kacsazsír

- kacsacomb besózva

- hagyma

- mámor 

- megengedés

               .           .

                     .

A budai zöldek árnyas esti hűsében
miközben az este halkan virágzó hársak
az éjszakai lámpák csendes fényében
a Dél jázminjainak illatában találtak társat

eszembe ötlik, hogy a mai elmaradt locsolást
talán a tavasz első sugarainak meleg fényében
e durván farigcsált szavakkal írott dadogás
valamiképpen helyettesíti az új hegyi fészkében.

Ha lágy harmatként nem is érinthette víz bőrét
de hasonlóan üdíti a természet újhódása
és magmaként áramló lüktető vérének minden gyöngyét
átjárta a mai nap, az élet tobzódása.

               .           .

                     .

Bárcsak lenne kinek megírni egy verset
Reszketve gondolni rá s tán sírni is érte.
De megfakultak a korhadó szerelmek
Helyükbe próbálok erőltetni újabb nőket
Ám mindegyikük kicsúszik mint a kéjben elégett testem,
aki már indulna haza a pillanatnyi lángolás után.
Megpihenne egyedül a hűs ágyában és újból szeretni, vágyakozni
csak a félálom kapuján belépve merne a fakult képek után.

Miért éppen az éjszaka csendjében jelenik meg az emberben legintimebb gondolatainak közlésvágya a világ felé? Miért akarjuk legbelsőbb részünk kibogozhatatlan szálaiból összeálló érzelmeink szövetét megmutatni a világnak? Azokat az érzelmeket, amiket csak mi érthetünk teljes egészében, mert minden apró elemét mi éltük meg és csak bennünk élő fényben válnak láthatóvá? Ezt az elmondhatatlan, átadhatatlan érzés feloldását mégis a külvilágtól sóvárogjuk. Mintha kockára téve saját belső templomunkban gondosan megalkotott mandalánkat, várjuk, hogy csodálkozni állnak meg vagy keresztülgyalogolnak rajta. Talán a gondosan megválasztott forma segít búraként megvédeni lelkünk törékeny képleteit és gondosan eltakarja azt, amit csak magunkra vagy rajtunk kívül egyvalakire tartozik? Ezért fordulunk az íráshoz, a zenéhez, a művészethez? Hogy megmutassuk azt amit, elbírunk és elrejtsük azt amit nem?

13.05 perckor végleg az offline világba süllyedt mobilja lemerülésével. A kombuchának így utolsó szabadulási esélye is szertefoszlott, a hűtő oldalsó polcának sötétjében, fényt csak a naponta párszor kinyiló hűtőajtó automatikus világítása jelentette életében, amelyet minden egyes alkalommal újboli sötétség követett. Magatehetlenül szaporodtak benne az ecetsavbaktériumok mígnem egy savanyú, ecetes fermentummá vált elveszítve önmaga ízeit és színeit. Sorvadásának utolsó vándorlása a kamrapolcra vezetett, ahol a kiüresedett és élettelenül, a mohával befedett szobrok időtlen enyészetére emlékeztető üvegek közé került, melyeket néha kiemeltek majd visszatettek rabságuk oubliet-ébe. Egyszer-egyszer őt is kiemelték, de sosem tudta mikor használnak belőle. A szomszédos fiókokból hallott zörejeket, de sosem tudta kiket rejtenek. Néha bedobtak mellé egy rizstésztát, lekvárt vagy szardínia konzervet, de egyikük sem maradt sokáig mellette. Utolsó cseppje egy salátába került, de ott sem tudott méltósággal kimúlni, mert nem volt elég. Nem volt elég, ecetet is kellett még önteni hozzá.

Alapjába véve quinoát akartam enni, de aztán elfajultak a dolgok és próbáltam kitörni az indiai fixációmból, de ez csak részlegesen sikerült, ha egyáltalán igen. Ennek a receptnek is az eleje valahol egészen máshol kezdődik természetesen, mégpedig a csirke-alaplénál, amit pár héttel ezelőtt főztem. Ehhez ugyanis elmentem a Fehérvári úti piacra és beszereztem a “néniktől” három egész csirkét, amikből ez az "ilyen is meg olyan is" - szerű csirke lett. 

A “nénik” jelige nővéremtől ered, aki komoly terepgyakorlattal bír a piacon és iránymutatása alapján ő mindig náluk vásárol baromfit, mégpedig Marikától. Bármennyire is pontos személyleírást adott nekem Marikáról a telefonba, a személyleírása pontosan illett az összes ottani “nénire”, aki baromfit árult így a vélt vagy valós Marikától bevásároltam három egész csirkét, amiket hihetetlen szakértelemmel fel is darabolt nekem és így bontva tudtam a csirkeszárnyakat bedobni lendületből a fagyasztóba, amikor hazaértem, mert az nem kellett az alaplébe. 

Az indiai szerű konyháról való tobzódásom már talán átcsillant az eddigi receptjeimből így arra megintcsak nem térek ki, elég annyi infó, hogy ha nincs ötletem mit csináljak, akkor elképzelem, hogy mit ennék és mindig valami fűszeres-szószos dolog jelenik meg a lelki szemeim előtt és nem történt ez most sem másképp, így hát az este kivett csirkét hazaérkezvén a keddi táncház után éjjel besóztam és beraktam további didergésre a hűtőbe reggelig. Ez az előzetes sózást Samin Nosrat könyvéből tanultam, bár már kismilliószor olvastam és mondták nekem, de valamiért tőle vert gyökeret, mert részletesen leírja, hogy mi történik kémiai szempontból és sokat használja az ozmózis szót, ami meg gyerekkori emlékeket remegtet, mert volt egy Ozmózis Jones nevű mese, ami az emberi testben játszódott és Ozmózis Jones mindig megoldotta a problémát bár az nem derült ki a kalandjaiból, hogy mi az az ozmózis. A lényeg az, hogy a só bemegy a csirkébe, a víz meg kijön és a húst így belülről tudjuk sózni, ami így ízesebb lészen ha odaérünk. 

Mindezek után a következőképpen folyamatokon ment keresztül a csirkeszárny. 

Először is megpirítottam egy serpenyőben őket, mert azt is tanultam a fentebb említett könyvből, hogy ha megpirítjuk a húst, akkor a képződő kéreg meg ilyen-olyan reakciók miatt a szaft benn marad következésképpen az ozmoziált íz is. Az már más kérdés, hogy ha nem engedjük, ki a belső ízt, akkor hogy fog belemenni a közeg íze, ami jelen esetben ez a pakisztáni-afgán nyomvonalnak gondolt masala lesz. Erre egyelőre még nem kaptam választ, de mivel a csirkeszárny sok konvex és konkáv vonallal bír ezért nem sikerült a tökéletes körbepirítás, tehát, aki akart az kijött belőle, aki meg akart az bement. 

Mindenezek közben olvasztottam egy kis malac-oldalas zsírt és beledobta, egész római köményt és a bengáli fűszerkeverékemet (tehát totál nem pakisztán meg ilyen-olyan vonal az alapja) és miután már sercegtek, rádobtam egy fej hagymát, amikor az már majdnem odaégett (de nem, csak rusztikusan megpirult), mert közben mást is csináltam, hozzáadtam a gyömbért a fokhagymát és a fűszereket, amik miatt én ezt ezen a Pakisztán és a Közel-Kelet felől nyitott fűszerkonstelláció miatt nevezem így és nem csak “indiainak” holott mindent fűszert használnak mindenhol arrafele. 

Szóval a fűszerek, őrölt római kömény, füstölt paprika, őrölt kardamon, fekete kardamon, fahéj, kurkuma, feketehagymamag, őrölt chili  meg persze só. Miután ezek is kicsit pirultak adtam hozzá paradicsom passátát meg egy kis vizet, ghee-t és hirtelen felindulásból mogyoróvajat és kókusztejet. Ez utolsó kettő hozzávaló miatt írhatnám, hogy ez egy ilyen creamy, nutty, noursihing, comfy, stb. dolog lett, dehát miért is ne hiszen az lett belőle. Meg tettem bele petrezselymet is, mert koriandert akartam volna, de az nem volt. Miután kicsit összerottyant ez a masala, beletettem a csirkét, aztán hagytam főni, amíg elkészítettem a quinoa-t, meg még egy kicsit le is dőltem.

A qinoát, meg piláf szerűnek képzeltem el jelentsen ez bármit is, nekem azt jelenti, hogy vannak benne magvak és aszalt gyümölcsök. Ebbe most csak aszalt vörösáfonya volt, mert a magvakból elég sokat eszem mostanság, így azt megvontam magamtól. A quinoát úgy kell megfőzni mint minden gabonát, megmosva, kábé ugyanannyi vízzel, addig amíg majdnem megpuhult, utána meg hagyni hadd párolódjon majd belekeverni azt amit akarunk. 

A főzés alatt pedig hála a két hete Krakkóban megismert Özgün nevű török barátunknak 60-as, 70-es évekbeli török pszichedelikus zene szólt, ez amennyire érdekesen hangzik, annyira jó, ajánlom nagyon. 

Hozzávalók:

•  6-8 db csirkeszárny vagy bármilyen csirkerész, amit ennénk
• valamilyen zsiradék főzés gyanánt
•  1 fej hagyma 
•  3-4 fokhagyma
•  4 centi gyömbér 

• bengáli ötfűszerkeverék 
• egész római kömény
• őrölt római kömény
• őrölt füstölt paprika 
• őrölt kardamon
• őrölt fahéj
• kurkuma
• fekete kardamon 

• kókusztej
• mogyoróvaj 
• paradicsom passata 
• petrezselyem/koriander 
• ghee

• quinoa
• aszalt gyümölcsök
• magvak ha gondoljuk 

Sóvárgok érted.
A figyelmedért, a gyengédségedért, a szeretetedért, amit nem kaphatok meg, akkor amikor akarok vagy, amikor szükségem van rá.
Csak ha a te időd, rám szabható és te rám vagy adható.
Türelmesen ki kell, hogy várjalak, majd
időzítenem kell magamat hozzád és
ebben a várakozásban tudom elhagyatottnak, szeretetlennek, elfogadatlannak, érdektelennek érezni és
ezek elviseléséhez tett néma és fegyelmezett teherbírásban magamat
jónak és erősnek látni.

Ha éhes gyomorral a távolba meredünk a magyar gasztronómia elsivatagosodott mezején, akkor arra a hűs árnyékot adó ligetre szegezhetjük tekintetünket, amely minden nagyobb ünnep körül újboli virágzásba borul és amit úgy nevezünk, hogy töltött káposzta. Nemhiába állta ki az idők próbáját az az elképzelés, hogy valamilyen húst, rizst, gabonát vagy zöldséget ha beletöltünk egy valamiféle levélbe vagy egy másik zöldségbe az összefővén valami egészen varázslatos fogás lesz és nehezen tudunk hibázni benne, csak jó lehet vagy legfeljebb annál is jobb. Feltételezésem, hogy ez az ételkészítési gyakorlat valahonnan a török időkből ered és az oszmán gasztronómusok hagyták itt nekünk miután szomorúan végleg kivonultak földjeinkről. Eme feltételezés a formális logika szabályai alapján abból táplálkozik, hogy mindenhol a környezetünkben, ahol valaha az Oszmán Birodalom hosszabb vagy rövidebb ideig honolt, jelen van ez a gondolat és igen nagy népszerűségnek örvend, hovatovább komoly hasonlóság fedezhetőek fel egyes nemzetek változati között. Az oszmán terjeszkedés e pozitív eredményére már ennél a receptnél láttunk példát. 

Itthon töltött káposzta (és annak százféle változatában), Erdélyben egészen Moldváig, kiterjedve egész Romániában kiegészül még a szőlőlevélbe való töltekezéssel is, lefelé a Balkán fele Sarma néven az én egyik kulturális fókuszomban Boszniában pedig dolmának nevezett variánsaiból legalább annyi van, mint az oszmán hadsereg alakulatinak fajtáiból, bár valószínűleg kicsit még annál is több. Természetesen nem tudom felsorolni az összeset a régiós országokból, de Görögország gyermekkorom nyarainak egyik állandó étele a Gemista (ejtsd.: Jemiszta) is ide tartozik és az ott Dolmades néven elhíresült töltött rizzsel töltött szőlőlevél, amit életemben először egy repülőgépen ettem, amin mentünk nyaralni a hellén vizek felé. Sanyarú gyermeksorom egyik újabb bizonyítéka ez, olyan mély nyomott hagyott bennem, hogy még ide is leírom. A legjobb Gemistát természetesen Skyros-on ettünk háziasszonyunknál, Olgánál, aki mindent olyan minőségben készített el, hogy ott valóban megtapasztaltuk milyen lehet a Hesperidák kertjében a menza. Egyszer meghívtak minket vacsorázni athéni otthonukba, de gyermekként a harmadik fogás után kidőltem pedig azok még csak az előételek voltak, a főétel a hatodik fogás fele jött, ami homár volt azaz ‘astakomakaronada’. De biztos volt valami dolma ott is, az viszont megmaradt, hogy isteni volt. Szóval Olga elég jól főz, egy szakácskönyvet is írt a skyros-i konyháról, amit megkaptunk ajándékba, de görögül van és senki nem beszél görögül a családban, ezért aztán csak ott figyel a konyhapolcon és néha lapozgatjuk, hogy "hm, ez nagyon finom lehet".

Azt már megintcsak a formális logikára hivatkozva talán meg sem kell említenem, hogy Törökországban is a legkülönfélébb módozatai ismertek, dehát hogy is ne lennének ha tőlük tanultuk (elvileg). A ’dolma’ szó a török ‘dolmak’ szóból ered, ami nagy meglepetésre azt jelenti, hogy ‘tölteni’, nem hiába hívják a magyar nyelvterüketeken a szőlőlevélbe csavart változatot ‘töltikének’. 

A mai recept kiindulása viszont a bosnyák konyha utáni érdeklődésem, ami kapcsán már egyszer csináltam egy töltött paprikás változatot, hogy ismerkedjek a gyakorlattal, de az elmúlt időben belemászott a fejembe ez a ‘sogan dolma’ azaz a hagymás változat. A bosnyák konyháról általában mondani szokták, hogy nem használ annyifajta fűszert mint a török vagy mások arrafele, de erről már az elején lemondtam magamban, mert tudtam, hogy ha egy ideig sikerül is magam tartani, hogy csak só meg bors egy ponton túl kétségbeesetten szórom bele a legkülönfélébb dolgokat. Így ezt elengedtem és ez egy saját intuíciókból és sok más receptből, absztrakcióból és a pillanat heve által lecsapodó saját variáns lett a mai. Az egyedüli pont, amihez tartottam magam az az volt, hogy hagymába töltök rizst összekeverve hússal, de a ‘sogan’ jelzőnek ez a lényege, mert az megy ‘hagymát’ jelent törökül.

Általában marha- vagy bárányhússal láttam vagy teljesen húsmentesen, én most darált csirkét használtam, mert miért is ne. 

Elsőként hámozzunk meg három darab nagy hagymát és a két végéből kicsit vágjunk le, majd egy ponton egy hosszanti bemetszéssel vágjuk be a középponttengelyéig, hogy főzés közben meg tudjon nyílni és a rétegeket egyesével le tudjuk fejteni. Ez így leírva nem biztos, hogy teljesen egyértelmű, hogy hogyan, de ha elképzeljük, hogy a hagyma egyik rétegét, hogyan lehet lefejteni és megtölteni, akkor bizonyosan mindenki rá fog jönni mire gondolok. Feltesszük egyben, bevágva főni, ha kellően megpuhult (15-20 perc), akkor kivesszük és rétegjeire szedjük, a legbelső rétegek oly kicsik már, hogy abban nem tudunk értelmesen tölteni, azokat majd vágjuk bele a töltelékbe. 

A töltelékhez a rizst megmossuk többször, nem kell megfőzni, hozzátesszük a darált húst és teszünk bele friss petrezselymet (meg bármi más zöldet, ami emlékeztet minket a fejünkben elképzelt oszmán konyhára, menta, kapor stb.), sót, borsot, paprikát (nekem elfogyott így erős fülstölt paprikát tettem bele), római köményt, fahéjt, szumákot, oregánót, pár gerezd fokhagymát, a megfőtt hagyma belső részeit. Nekem került bele valami görög fűszer is aminek nem tudom a nevét, mert elveszett a csomagolása és nem tudom beazonosítani. Ezzel teljesen eltértem a kezdeti bosnyáknak gondolt fűszerezéstől és egyszerre lett görög is meg török (nekem a paprika, római kömény, petrezselyem, szumák négyesétől az), szóval olyan ökumenikus. Meg tettem bele egy kis paradicsompürét is sőt szárított gombát is rehidratálva, felaprítva. 

Bármi egyéb fűszert is tehetünk bele, ami csak jólesik, tényleg bármit, de el is lehet hagyni mindent. 

Ezek után egy szélesebb lábosba öntöttem olívaolajat, megtöltöttem a hagymarétegeket a töltelékkel, felcsavartam és elrendeztem őket egy szélesebb edényben. A rehidratált gomba levét össekevertem egy kis paradicsompürével, megsóztam és felöntöttem vele a dolmákat, hogy éppen ellepje őket, majd 30-40 percig lefedve főztem, amíg a rizs meg a hús megfőtt, majd bevágtam a sütőbe, hogy elpárologja a maradék levét és kicsit megpiruljon. Ha maradna töltelék azt el lehet oszlatni a lábosban, ha meg hagyma marad, hát, azzal nem tudom mi legyen, mert nekem töltelék maradt. Elég nehéz kiszámítani, hogy pont annyi tölteni való legyen mint amennyi töltelék, majd az évek meg a rutin meghozza a pontos mennyiségeket.  

Az egész elég gyorsan megvan és nem túl bonyolult, nem csodálom, hogy annyira népszerű. A tálaláskor tettem rá joghurtot és öntöttem rá ghee-t, amiben megolvasztottam füstölt paprikát és egy kicsit megpirítottam benne kaprot, meg egy pár csepp citrom is igen jó hatással van rá. Meg persze egy kevés feketehagymamag.  

Hozzávalók: 

• 3 fej NAGY vöröhagyma
• fél kiló darált hús
• egy kis csokor friss petrezselyem felaprítva
• pár gerezd fokhagyma felaprítva
• őrölt római kömény
• őrölt paprika/füstölt paprika
• opcionálisan chili paprika
• bors
• fahéj
• szumák
• oregánó
• valamilyen görög zöldfűszer, aminek nem ismerjük a nevét és foggalmunk sincs, hogy mi
• paradicsompüré
• szárított és rehidratált gomba illetve annak a leve(!)
• olívaolaj 

Sajnoshálistennek nem Pakisztánban illetve Nepálban nőttem fel így az onnan eredeztetett Rajma (ejtsd: rádzsma) nevű étel nem nyújt bennem otthon-érzeteket, de felér azzal a gasztronómiai értelemben világ már összes égtája között botorkáló itthoni gyakorlattal, hogy amikor már napok óta nem látunk semmi napfényt, akkor “kedveskedünk” magunknak valamivel a testi táplálékok terén. Ha úgy tetszik nekem ez a forrócsokim vagy a sütőtökös brownie-m, vagy bármi, amiket ilyenkor az emberek jókedvvel fogyasztanak bemelegítve az ünnepek alatti kétségbeesett evés-ivást. Ez így leírva akár még reálisnak is hangozhat, de az alapvetés nem a kedveskedés volt emögött hanem, hogy év végéig lefogyasztom a mélyhűtőt és a kamrát, hogy ne jussanak olyan sorsa az alapanyagok, hogy évekig kelljen tengődniük a konyha és egyéb szekrényekben. Kedveskedéssé azután vált miután ettem belőle, mert az indiai fogások azok mindig azok, vélhetően nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki odavan ezért a konyháért, a nepáli és pakisztáni népnek meg végképp. 

A “palak” - amúgy spenótot jelent és soha nem láttam még, hogy ezt a babos cuccot azzal készítik, de ez nem zárja ki az előfordulását elvi síkon, sőt szinte biztos, hogy legalább már egyszet valaki csinált ilyet a történelemben. Alapjáraton ezt vörösbabból szokták készíteni, de ennek valószínűleg csupán annyi az oka, hogy arrafelé a Himalája láncainak távlataiban valamiért azt eszik és nem a Népszínház utcai török boltban veszik meg a szárazbabot, ahol van fehérbab is, meg még mindenféle egyéb fajta is, bár egyéb fajta mindenfele van. Mindegy, a lényeg, hogy kinek mi van otthon, az lesz a jó ehhez a recepthez. 

A babot áztassuk be pár óra-pár napig, ameddig megnyugszunk, hogy a különféle anyagok, a lektinek vagy mik kioldódnak vagy nem oldódnak illetve ahogy az éppen aktuális vélt vagy valós dietetikusunk tanácsolja vagy csak egyszerűen ahogy szoktuk. Utána főzzük meg, ha nem akarunk órákig merengeni a bab fölött, akkor kuktában ha nincs kukta akkor marad a merengés. Ha friss a spenót, akkor tisztítsuk meg, mossuk meg vágjuk fel ahogy szeretnénk, teljesen mindegy, ha meg fagyasztva van, akkor még idejében vegyük elő és miután kiolvadt nyomkodjuk ki a levét és vágjuk fel. Erről a felvágásról csak annyi gondolat, hogy a fagyasztott spenót hajlamos arra, hogy gombócokba veti magát és a főzés során kevésbé rábeszélhető, hogy váljon le önmagáról és essen darabokra úgyhogy ebben lehet neki segíteni az előkészítés során. 

Innentől meg a már ismert módokon mehet a masala és aztán bele a mindenség meg az öngondoskodási törekvés. Akinek nem ismert, annak ily módon ajánlatos: 

Hevítsünk olajat (mustármag vagy mogyoró is jó, de lényegében bármi, mert finom lesz amúgy is csak kicsit másképp), majd dobjunk bele egész rómaiköményt, babérlevelet és barna mustármagot kivéve ha csak sima van otthon, mert akkor azt. Majd amikor már pattognak a mustármagok tegyünk bele egy akárhogyan felvágott hagymát és dinszteljünk, pirítsuk addig, amíg már nem akarjuk tovább. Ahol egyébként nem térek ki a részletekre ott mindegy pontosan, hogy csináljuk én továbbra is a megengedő főzésben hiszek, amiben az állandó újabb tapasztalatok segítenek minket a készségfejlődés további szintjeire. A hagyma után mehet a fokhagyma és a gyömbér, majd rövid izzasztás egy kis harissza. Ez azért megy bele, mert a cél ugye az volt, hogy ne álljanak a hozzávalók évekig a konyhában és a harissza már több mint egyéves születésnapját ünnepelte és amúgy is a benne lévő fűszerek teljes mértékben kompatibilisek a fogással. A harissza után a porfűszerek és a paradicsompüré. Ezzel egy ilyen szószos valamit kell kapnunk, amit hagyunk egy párpercig magában forrni majd mehet bele a bab és a spenót. Sót azt nyilván tegyünk bele valamelyik ponton. 

Ezek után a vége felé mehet még egy kis garam masala, ami helyett én most a tizenhat (!) éve meglévő porrá zúzott karácsonyi forraltbor-fűszerkeveréket tettem, amit még a Mammut 1-ben vettem a harmadik szinten egy karácsonyi vásárban és annyira emlékszem, hogy csak az eladólány miatt vettem meg, aki annyira bájos volt, hogy forrongó kamaszságom zavarában csak annyit tudtam neki mondani, hogy “Ezt a forraltbor-fűszerkeveréket kérem”, de lehet, hogy még ezt se sikerült kinyögnöm. Ha valaki magára ismerne, akkor annak üzenem, hogy a termékminősége magas szintre utal, mert a rekordhosszúságra nyúló felhasználási idő után is, az indiai konyhával teljes mértékben kompatibilis fűszerek tökéletesen betöltötték a garam masala szerepét. A végén tettem bele egy kis curry-fűszerkeveréket, hogy fogyjon az is, de ezt még véletlenül vettem pár éve és azóta is ellenzem, hogy használjam, titkolom mindenki előtt hogy van. Basszus. 

E mellé főzhetünk rizst egy kevés egész római köménnyel és indulhat az öngondoskodás. 

 Hozzávalók: 

• kb. 200 gr szárazbab, beáztatva, puhára főzve
• spenót
• valamilyen főzőzsiradék(mustármag, mogyoró, ghee stb…)
• 1-2 tk egész római kömény
• 1-2 tk barnamustármag
• 1-2 babérlevél
• egy fej hagyma felvágva 
• 1 -1 ek finomara reszelt gyömbér és fokhagyma 
• 1-2 tk harissza (elhagyható)
• 1-2 tk őrölt római kömény
• 1-2 tk őrölt koriander
• 1-2 tk kurkuma
• 1-2 tk őrölt kardamon
• 1-2 tk őrölt fahéj
• 1-2 tk kashmiri chili
• paradicsom passata, paradicsompüré 
• 16 éve meg nem bontott forraltbor-fűszerkeverék megőrölve VAGY garam masala 

Van itt egy nehezen megoldható állandó aszinkronitás, ami a zöldségek sütőben való elkészítése kapcsán veti fel a fejét. Mi sem egyszerűbb felvagdosni pár zöldséget és bedobni egy tepsibe majd a sütőben készre sütni. Ez így leírva tényleg mi sem egyszerűbb, de azért ha valaki többfajta zöldséggel akarna dolgozni, akkor már a felvágás fázisban problémákba ütközik. Ez a poszt voltaképpen nem is recept mint inkább betekintés a kulisszák mögé, hogy miken szoktam én gondolkodni, amikor az éhség-teltség közötti útvonalon poroszkálok, valamint sugalmazás  - legfőképpen saját magamnak - , hogy legyen több zöldség az otthoni menün. 

A problémák a következőek lehetnek (ezek mindegyike vagy egyike sem állhat fenn):

- A különféle zöldségek, különféle idők alatt sülnek készre
- A különféle zöldségek, ha éppen egy idő alatt sülnek készre is különböző alakúak és szerkezetűek lehetnek, amiket nehéz egyformára vágni
- A különféle zöldségeket ha sikerül is egyformára vágni, akkor is lehet, hogy még más és más idő kell nekik.
- A különféle zöldségeket, ha sikerül egyformára vágni és egyazon idő alatt sülnek meg, a fűszerezést illetően lehet, hogy egyiknek több másiknak kevesebb, vagy egyikhez ilyenebb másikhoz olyanabb fűszer illik.

Ez alapján tehát kizárt, hogy minden zöldséget egyszerre süssünk meg és fűszerezzünk meg, mert vagy külön be kell őket fűszerezni és sütés közben az egyik fajtát kiválogatni, kivenni és hagyni a másik fajtát, hogy süljön tovább. Ez igencsak fáradtságos tud lenni és nem egyszerű, ellenben felfogható valami fajta meditációs tevékenységnek. Ha pedig mégis egyszerre akarunk csinálni mindent, akkor lesz, ami tökéletes lesz, lesz ami kicsit nyers és lesz ami kicsit túlsült. Ha így sikerül, akkor pedig gyakorolhatjuk annak az elfogadását, hogy bizony nem tudunk mindent az életben uralmunk alá hajtani még akkor sem ha a korszellem az ember omnipotens mivoltját próbálja meg állítani.

Ha külön sütjük meg a zöldségeket, akkor viszont, mire az egyik kész van a másik pedig éppen sül, ami kész van az kihűl és nem lesz ropogós mire az asztalra vagy a tányérra kerül. És mivel a ropogósság az egyik lényege annak, hogy sütőben sütjük a zöldségeket, ezért inkább frissiben nekilátunk az egyiknek míg a másik sül és mivel az egyik is már olyan finom, hogy nem tudunk vele leállni - és ha leállunk, akkor elveszítjük fokozatosan a ropogós faktort - már mielőtt kész lenne a másik teleettük magunkat. Szóval mire kész van a másik zöldség, addigra már nem vagyunk éhesek és csak pár darabot eszünk, a többi meg kihűl és már nem lesz olyan, mint amilyen lehetne és ahogy tudtuk enni az egyiket.
Serpenyőben vagy mikróban (amit és speciel nem használok) újramelegíthetnénk viszont, akkor már nem lesz olyan.

Tehát:

- Vagy az egyiket visszatesszük a sütőbe, hogy ugyanannyira visszamelegedjen és megropogósodjon mint a másik, de akkor az egyiket úgy kell megsütni először, hogy ne teljesen, mert akkor a melegítésnél esetleg megég.

- Vagy egyidőben egyszerre kell sütni a zöldségeket két külön tepsiben, időben csúsztatott behelyezéssel, hogy egyszerre legyen készen. Ehhez viszont kell több tepsi és egy olyan sütő, amibe befér több tepsi, úgy hogy azok tudjanak egyenletesen sülni.

Tehát elméletileg kivitelezhető, de be kell gyakorolni a különféle zöldségekkel a szinkronicitást.

De mi van akkor, ha akár három- vagy négyfajta zöldséget szeretnénk készre sütni egyazon időpillanatra, mert mondjuk valami lakomát rendezünk. Ha nem a zöldség a főfogás, hanem valami más, akkor annak a sütése meg már végképp bonyolítja a dolgot.

Több sütő kell otthonra.

Jajistenem. És ez még nem is csak az élet.

Nehéz, nagyon nehéz.

Za’ataros karfiol

- karfiol
- za’atar
- olívaolaj
- só

Felvágjuk, beolajozzuk, befűszerezzük, megsózzuk ha kell, összekeverjük a tepsiben és megsütjük. NE tegyünk alá sütőpapírt, mert úgy nem lesz olyan ropogós az alja. Ezt a nővéremtől tanultam. A képen talán látszik, hogy tettem rá gránátalmaszirupot is. Nem kell rá, nem lett jobb.

Korianderes-édesköményes-szecsuáni borsos-chilis sütőtök

- sütőtök
- koriander
- édesköménymag
- szecsuáni bors
- zöld szecsuáni bors
- chili
- olívaolaj
- só

Cékla 

- cékla
- koriander
- édesköménymag
- olívaolaj
- só

Édesburgonya

- édesburgonya
- koriander
- római kömény
- szecsuáni bors
- chili
- görögszénamag
- olívaolaj
- só

Mindegyik fűszerből egész kell és a felsorolás szerinti sorrendben, csökkenő mennyiséget mérjünk ki, mozsárban törjük őket össze és az így kapott fűszerkeverékkel járjunk el ugyanúgy mint a karfiol esetében. Ha valamelyik fűszerünk nincs, semmi baj, próbálkozzunk olyannal, ami van, finom lesz.  

Közlemény: A bejegyzés írása alatt mind a karfiol, mind a sütőtök, mind a cékla és mind az édesburgonya kihűlt és elvesztette ropogósságát. 

Közlemény 2: Az idő elteltével egyre inkább kiderül, hogy nem annyira bonyolult ez a dolog, de megéri kicsit elveszni a részletekben.

Közlemény 3: A zöldségeket süssük sütőpapír nélkül még akkor is ha utána kicsit kell mosogatni.

Mit ad Isten, megint vaslábosban főzök és véletlenül megint Kelet felé viszi a kezemet az éhség. Az van ezzel a vaslábosban való munkálkodással, hogy van abban valami felszabadító érzés, hogy bármikor válhatunk esendően emberivé főzés közben.

Elkezdjük a gondos előkészítését a hozzávalóknak, megtísztitjuk a fokhagymát, apróra vágjuk a gyömbérrel együtt, felkarikázzuk a hagymát, elkezdjük az egész processzust, majd egy ponton megunhatjuk az egészet és  azzal, hogy “na ebből most itt volt elég, nem akarok főzni,” ahogy van bevágjuk a sütőbe és elhagyjuk korábbi sikereinek színhelyét. A sütőnk pedig rácsát csóválva csak legyint, hogy mit drámázik ez itt megint, mindegy, ide vele “majd én megcsinálom”. Ehhez persze előfeltétel, hogy ne csak bevágjuk a sütőbe a félkész ételt, hanem kapcsoljuk is be azt előtte, mert egyébiránt tehetnénk a konyhaszekrénybe is ezzel a hevült lendülettel és akkor méltósággal megélt emberi esendőség ide vagy oda az étel nem fog elkészülni. Szóval fel lehet adni a konyhai bíbelődést bármikor, olyannyira bármikor, hogy ha minden hozzávalót beledobunk a lábosba és úgy vágjuk (=óvatosan helyezzük) a sütőbe, az is komoly sikerrel kecsegtet. Hovatovább az így szabadjára engedett lábosról, el is lehet feledkezhetünk egy ideig. Teljesen úgy se fogunk tudni, mert előbb-utóbb az illatok beavászkodank a nappali ajtó alatt és emlékeztetnek, hogy a ház szívében fortyog valami testi gyönyörforrás. 

Miközben elmélyülünk magunkban, a vaslábosban is mélyülnek a színek és az ízek lekövetik belső folyamatainkat. Lám, milyen érzékeny lélekhez van szerencsénk, pedig ez jószerivel csak egy vasdarab, ami jó helyre került a gyártósoron. 

Ez az egész lábosban összedobálunk mindent és hagyjuk, hogy elkészüljön a hő hatására nekem azért is nagyon emberi, mert a konyhaművészet és az ételkészítés fundamentuma lehet valahol. A legegyszerűbb és leghumánosabb módja a főzésnek, mert nem kell rá (nagyon) figyelni és minden francia nyelvű idegen szóval jelzett cselekvést sem igényel sőt még szakáccsá sem kell válnunk, ahhoz, hogy egyik legalapabb szükségletünket eleget tegyünk. Ahhoz, hogy együnk valamit. Csak úgy kell tennünk, ahogy az élet is megköveteli tőlünk folyamatosan: csináljuk azt, ami a dolgunk - valahogy, mindegy hogy hogy,  a lényeg, hogy haladjunk, a többi majd rendeződik menet közben és lesz valami. Persze ezt a nagy eszmefuttatást “a főzés, mint alaptevékenység és a vaslábos mint társadalmi mező stb.” témában egy huszárvágással át lehet vágni, hogy nyilván egy lábosban lehet a leginkább főzni, mert anélkül csak a sütőbe vagy a sparheltre dobálnánk a dolgokat, netán a tűzre, a szabad ég alatt, ami úgy nem igazán fog összeállni semmilyen egyveleggé. (Kivételek lehetnek.)

A hebehurgya recept ezúttal a következő volt:

• 1-2 fej bármilyen hagyma összevagdalva
• 6 gerezd fokhagyma apróra vágva
• 6 cm friss gyömbér apróra vágva
• 3-4 szelet egész csirkecomb
• valamennyi víz 

Fűszerek: 

•  ízlés szerint (házi) harissza 1-2 ek nyugodtan elbír, attól függően mennyire csípős

• 1-2 ek kashmiri curry - erre nem vagyunk büszke, de el akarom használni
• 1-2 ek egész római kömény
• 1 ek fahéj
• 1 ekszegfűbors
• 1-2 ek füstölt paprika
• 1-2 ek oregánó
• 1 tk kardamon
• 2 ek feketehagymamag
• 2 ek szezámmag
• ízlés szerint só 

A mennyiségeket a fűszerek terén, nehéz eltalálni, mert én például nagyon fűszeresen főzök és fenntartom azt az álláspontomat is, hogy azért nem sikerülnek (sok más egyéb tényező mellett) “úgy” a közel-keleti/indiai fogások errefelé, mert nem fűszereznek elég bátran a kollégák. Szóval csak bátran, merjünk fűszereset álmodni, lehet akár emelni is a mennyiségeket. 

Ha 2-3 óra után már unjuk, hogy a 160-180 fokos sütőbe tekintgetünk, akkor a csirke elkészült. Az egyedüli fennamradt képen látható, hogy dekonstruált, ez azért van, mert én mint alkotó, dekonstruáltam. 

Lehet enni bármivel vagy magában, egyenesen akár a vaslábosból is. 

Valamilyen 80-as évek szinti-popjából lopott vibe-okkal - pardon inspirált - japán szövegű alter szám szól. Lehet, hogy valóban a 80-as évekből van és nem valami régiből újat alkotni akaró kortárs művész esetlen zenei skicceit halljuk, amiknek vélt művészi és esztétikai nagyságát az individualizmus bástyái védik vérmesen a kritikák elől. Igazából mindegy, mert a megidézés a cél, megidézése annak a soha meg nem tapasztalt kornak, amiből ránk reng valami szabadság érzés. Amit keresünk minduntalan mindenben, a nyugati tudományos kutatásokban, a transzgenerációs traumákban, a keleti filozófiákban, a hagyományos szerepekben, klasszikus művészfilmekben, a dráguló korsó sörök mellett a kocsmákban, a podcastokban, a tinder matchekben, bereal-eken, tudatossággal kutakodó tudattalanunkban, a kortárs, vers szót magukra öltő mind-mappingekben, amik biztos pontot nem adnak, de absztrahálhatunk, akkor is ha nem tudunk és ezáltal érezhetjük az égi szférák elérhetetlen szintjeit. Ez a folyamatos keresés ötperces felvonásokban történik, amiket a kékfényű kijelző-villanások osztanak fel, amikor értesülünk, hogy valaki a világ egy másik pontján értesít minket, arról, hogy megint észrevette, hogy létezünk.

Pedig csak a telefont kéne egyszer otthon hagyni, letörölni az instát meg a facebookot és hagyni, hogy a gondolataink vegyék át egyszer az uralmat fejünkben és ne a mások által kivetített, miénkké soha nem válható valóság. Otthon viszont nem hagyjuk, mert akkor szorongunk, hogy lemaradunk arról, ami éppen velünk történik.

Vakolatlan falak, amik engedik, hogy a világon bárhol érezhessük magunkat, ahova vágyunk. Egy velencei palazzo-ban, egy goa-i kifőzdében, egy mexikói kocsmában, vagy csak valahol Kelet-Európában, ami még Kelet-Európa akar maradni és nem a Nyugat, feltéve ha hagyják. Félig dizájner, félig eszkábált bútorok, amik egyszerre mutatják a lazaságot és hanyagságot, amivel kellene állni az élethez, hogy biztosabban fogjunk talajt és egyszerre tagozódnak be a többi hasonló hely világába erősítve azt a színes fonalat, amik meridiánokként húzodnak meg a közízlésben és kedvünkre áramolhatunk rajta a kulturális terek között.

A falon keret nélküli ismeretlen grafikák, valami MOME-s csajt képzelek mögéjük, ahogy a belvárosi, szőnyeg nélküli, parkettás lakásában, közel minimalista albérletében rajzolja őket, körülvéve kedvenc növényeivel. Melegítőben és trikóban van, nem törődve az alter-erotikával, amit sugároz magából és mivel nincs már ott a tegnap, nála kikötött srác, ezért a rajzok szívják magukba azt, amik aztán ránk sugározzák a kávézás közben.

A kávézóban növények is vannak, jó sok, függeszkednek vagy hagyják magukat lógni, ki-ki a maga fotoszintetizáló-mérséklete szerint. A pult a legrandomabb helyeken van összematricázva, a hűtőben csak club mate van és egy sor kézműves sör. Van vizikefír is meg kombucha, mert már mindenki otthon fermentál, amíg a vidéki nagyszülők még mindig csak savanyítanak. Az intellektulizálás közben bekávézott világok és társadalmi rétegek között kompozó harmincas eldöntheti, hogy a józanság mellett próbálja építeni a mindennap újratervezésre kárhoztatott karrierjét vagy betársul Szisziphüszhoz, aki rohan lefelé a hegyen a köve után és neki is szisszent egy sört, hogy egy kicsit lelazuljon mielőtt nekiveselkedik a küszködésnek. Még egy cigit szívjunk el mi is, mielőtt zsebre vágjuk azt a kavicsot, amit fel kéne vinnünk a hegyünkre. Illetve cigit már nem, mert az gáz.

A barista csaj olyan zenéket mutat, amiket sosem találnánk meg és sugárzik róla az intelligencia, a műveltség és tuti, hogy képben van egy olyan dologgal, amivel kb. senki nincs a világon, de csak az insta-sztorijában és blogjában tudhatunk erről részleteket, meg ha elmegyünk az önismereti workshopjára, amit egy barátnőjével csinál egy romkocsmában délelőttönként. Meg persze ha elkezdünk neki udvarolni és eljutunk a vízszinteshez, ahol mindenki megnyílik és egy olyan párhuzamos világ titkai és információi cserélnek gazdát, amik láthatatlan hálóként tartja össze az embereket. Annyira viszont most nem izgi a dolog, meg neki is meg kellene valahogy majd mondani, hogy ha egy mód van rá ne szeressen belénk, mert mi úgyse fogunk, pedig nagyon szeretnénk, de nem megy, mert még mindig arról a fehérorosz cárnő tekintetű csajról ábrándozunk, akivel azért nem mentünk tovább, mert azt hittük, hogy sokkal jobb lesz nekünk egyedül, aztán csak mégis olyan nők mellé kerülünk, akiknek azt mondanánk, hogy ne szeressenek belénk.

A kávé viszont jó, nem az a kávé, amit kávénak megismertünk, mert ez világos pörkölés, a sötét pörkölés, amit iszunk otthon az csak szén. Egész Olaszország szenet iszik, a szénégetők meg Carbonara-t esznek, mert nem törődnek a globális problémákkal és nem képesek vegánként tenni valamit a világért. De nemhogy a világért nem, még magukért sem, nem bírnak inkább egy gluténmentes avokádós szendvicset enni.

Gyümölcsös jegyek, más dimenzióba repítő illatok és érzetek, mindezt egyedi kerámia-csészéből szürcsölve. Ezekre a részletekre oda tudunk figyelni, de magunkra nem. Meglátjuk benne a szépséget és a teljességet, de magunkban nem. Ezt tudjuk gyakorolni újból és újból, fejlődni benne, de amit igazán szeretnénk csinálni azt nem. Pedig az életet gyakorolni kell.

Amíg itt ülünk, ahol otthonosan érezzük magunkat, rendeződik bennünk a feladatunk, a dolgaink és céljaink, de sajnos ezek mindig ezekben a speciality kávézókban maradnak, hiába írjuk be a macbook-unkba. Megnyugtató érzés viszont, hogy itt újra meg fogjuk találni és bármikor visszajöhetünk hozzájuk kicsit megnyugodni, ha a mindennapokban eszünkbe jutna, hogy valahol már megtaláltuk őket egyszer.

Egy ideje már nézegetem a különféle bosnyák recepteket, hogy ha már a zenével is ismerkedek meg a nyelvvel is, akkor már miért is ne ismerkednék a konyhával, pláne úgy, hogy a gasztronómia iránt különös érzékenységet mutat személyiségem. Nem tudom, hogy van-e valami összefüggés a mai nap eseményei között, de miután elmentem egy új fogorvoshoz, aki megnyugtatott, hogy a bölcsességfogammal nincs baj (majdnem az összes többi épp fogammal viszont igen), pusztán simán be vagyok feszülve és amiatt fáj az állkapcsom, annyira megnyugodtam, hogy amikor említettem, hogy milyen stresszes a zenész élet, kiderült, hogy ő a Fáklya táncegyüttesben táncolt gyerekkorában és pár éve volt Mohácson egy esküvőn, de a Čačak-ot, már nem bírta eltáncolni. Mindenesetre ex-délszláv táncházas és ismeri a Kolo zenekart meg még csomó másik embert. Ezeken a híreken valahogy annyira felboldogultam, hogy hazafele úgy voltam, én bizony ma főzök egy Begova čorba-t, ami magyarul olyasmit jelent, hogy a “Bégek levese”. 

Végre hűl az idő, kellenek a levesek, az idei szezon lehet nem a ramen-vonalon fog elhűlni hanem a balkáni leveseken. 

Azokon a balkáni leveseken, amik egyébiránt ránézésre és ízre nagyon hasonlítanak a magyar és az erdélyi, román levesekre és a gyomrunk ismerősen kezd virulni, amikor konstatálja, hogy mi lesz a menü. A hasonlóságot pedig ezúton is köszönjük az oszmán birodalom többszázáves expanzív terjeszkedésének, ami elhozta hozzánk és déli szomszédjainkhoz ezeket a fogásokat, így valami rokoni szálat tudunk felfedezni a konyháink között, a közös vérvonal eredője pedig az ottomán konyha. Szerintem. De mind oly sok minden, ez is megdönthető. 

Nem tudom, miért bégek levese, sok minden kering róla, de mivel nincs pontos információm még ezt most nyitva hagyom, ötleteim persze vannak, de ezeket most nem fedem fel. Azt viszont felfedem, hogy mi az “Akšamluk”, aminek kapcsán eszembe jutott ez a fogás.

Az ”akšam” az az idő, amikor éppen lement a nap és amíg nem sötétedik be teljesen, valamit a muszlim imarendben a negyedik imának ideje. Ez idő tájt ha úgy tartotta kedvük, Boszniában a család és a közeli barátok összegyűltek és nekiálltak eszegetni, iszogatni szűk körben meglehetősen diszkrét módon, mert bár Boszniában tolerálták az oszmán időben az alkoholfogyasztást, de azért inkább olyan megtűrt dolog volt úgyhogy mindenki tiszteletben tartva Allah törvényeit csak úgy szolidan öblögetett a rakijával a čokanj-ból a csibuk pöfékelés mellett. Nem is nagyon volt illő dorbézolásba átvinni a dolgot, egy igazi “akšamlija” mértéktartó és egy jó beszélgetés, barátságos légkör sevdalinkák éneklésével az, amiben igazán örömét leli és élvezettel gyönyörködik az éjszaka csendjében. Jó társaságban, finom ételekkel, nagy megfejtésekkel pedig röpül az idő és egy igazi “akšamluk”, akár hajnalig is eltartott, amikor pedig az ember megéhezik és reggeli felől kezd el finoman faggatózni a házigazdától, aki ilyenkor kímélő, tápláló és a megfáradt testet támogató levesekkel kommunikál szeretetnyelvén, többek között például egy Begova čorbával. 

Senki ne lepődjön meg, ha a sorok közül az fog szivárogni, hogy lényegében ez egy zöldséges csirkeleves, amit mindig eszünk otthon. Az. 

Ami, viszont kicsit másmilyenebbé teszi az az okra és az a gondolat, ahogy fejben elképzeljük, hogy milyen jól is esne ez egy itthoni vagy otthani “akšamluk” végén. 

A recept egy bosnyák gasztronomiával foglalkozó könyvből van és rengeteg fajtája van, így ha valaki netán ismerné és készítené is és valamit hiányol belőle, annak igaza van, de mint megtudtam jogi tanulmányaim során az igazságosság “osztó igazságosság”, mindenkit megillet és mindenki egyformán részesül belőle. 

Hozzávalók (én ezek szerint a mennyiségekből csináltam):

• 2 db egész nem filézett csirkecomb
• 3 db csirkeszárny
• 3 db zellerszár 
• 5 sárgarépa
• 2 vöröshagyma 
• 20dkg okra 
• egy marék rizs 
• 4 tojássárgája
• 2 citrom leve 
• joghurt
• petrezselyem 
• só, bors

A csirkerészeket feltesszük főni egy fazék vízben, majd kb. egy óra után, hozzáadjuk a zöldségeket a petrezselyem és az okra kivételével és addig főzzük, amíg éppen ressek maradnak és nem főnek szét. Közben az okrát egy pár perc alatt megfőzöm, de megpróbálom nem túl főzni, hogy aztán szépen fel tudjam szeletelni. Okrát török boltokban szoktam látni, meg ma éppen volt egy darab kofánál rögtön a bejáratnál a Fény utcai piacon, azt mondta, hogy kb. egy hónapig lesz még neki. A rizst megfőzöm, vagy a hús mellé dobom, hadd főjjön meg ott. 

Miután elkészültek a zöldségek és a hús is megfőtt, kiveszem őket az immáron még nem leves, de már alapléből és felvágom őket (kivéve a hagymát, neki itt véget ért az akšamluk), lefejtem a csontról a húst. Ezek után nem túl váratlan fordulatként visszateszem őket az alaplébe, mellé dobom a petrezselymet, sózom, borsozom, belefacsarom a citromot a négy tojássárgáját és a joghurtot elkeverem benne és értelemszerűen ha sótlan, akkor sózom, ha nem elég savanyú, akkor citromot teszek bele. Ha sós és savanyú, akkor így jártunk, nem sikerült az igaz akšamlijához méltó mértéktartás. 

Nagyon sok recept még besűríti liszttel, senki ne zárkózzék el tőle, én most nem tettem ezt, talán majd a következő este. A tálalás előttig fedjük le és miután befejeztük az étkezést rögtön utána is, mert a régi boszniai hiedelmek szerint ilyenkor a fedetlen tálakról a dzsinnek ellopják az ételmaradékot. 

Ellentétben a bosnyák harmonikajátékkal ezt most nem díszitem semmivel, de azt is lehet.

Mindent lehet a mérték erejéig. 

Nyár van, meleg van, süt a nap, bekapcsoljuk-nekapcsoljuk be a légkondit önismereti játék, lemaradás a nyári fesztiválokról, pánik augusztusban, hogy nem nyaraltattunk magunkat eleget, "Mikor fogok én egyáltalán élni, ha nem most?" - kérdéskörök az emberben, szóval csak a szokásos nyári programok a lehúzott redőnyök mögött, de persze egyetlen biztos pontként az ember életében, mindig velünk van, hogy mit együnk vagy mit főzzünk a konyhában ilyen melegben?

"Mondjuk talán forró levest éppen ne" - mondhatja a közvélekedés, de nálam a közvélekedés sokszor eléggé marginalizálódó státuszban van, nem történik vele ez máshogy a mai napon sem. Dinnyét már ettem, sokat, mivel egy egész dinnyét kellett megvennem valami belső késztetésből, ami egy emberre azért sok tud lenni, még akkor is ha adományozik belőle jószívvel, így azt ma nem akartam reggelizni, a tegnap végfelhasználásként megfőzött háromnegyed fej óriás káposzta-ragut (csicseriborsóval, hajdinával, gyömbérrel, fokhagymával, római köménnyel, korianderrel, kurkumával, chilivel, zöld és fekete kardamonnal, szegfűborssal, tört szárított fekete marokkói citrommal, mentával és zsályával) pedig szintén nem, de talán ez érthető, mert tegnap Panyolán koncerteztünk, ahol a szabolcsi tengeri kásás paradicsomos töltött káposzta olyan letaglózó hatással volt rám, hogy nem akartam holmi fúziós káposztával átsatírozni a friss élményt, nem beszélve arról, hogy a szabolcsi káposzta után azért még rárepültünk egy kicsit a szarvaspörköltre és a rakott puliszkára is. Lehet, hogy volt köze mindehhez az elfogyasztott panyolai elixír főzeteknek, de teljes bizonyosságot már nem tudunk szerezni, hogy valóban így volt-e. Ezek után gondolom mindenkinek teljes egyértelmű, hogy valami másfélét kell reggelizni az otthon szerény hajlékában (déli egy órakor). 

A cirkadián-ritmus teljes felborulására tett kísérlet utáni állapotban, a reggel hétkori hazaérkezés és pár óra alvás után az alapprogramok futnak az emberben, ami nekem azt a parancsot küldte, hogy valami jól bevált levessel kellene támogatni az emésztő szervrendszeremet és a mai koncertet a koronázási városban. Alaplé nincs otthon, mert a közegészségügyi okokat szem előtt tartva, nem akartam nekiállni egy tízliteres húsleves alapot elkészíteni az elmúlt hetekben a negyven fokban, mert a hűtése és eltarthatósága némi nehézségekkel kecsegtetett. Így maradt a házi instant levesek útja, amit most az alábbi nagyon egyszerű, kiürült hűtő adta zöldségmentes verzióban készítettem el. Bármennyire is van még itthon egy negyed, dinnyét nem akartam beletenni, de szép feladat lenne valahogy integrálni. A három éve meglévő, szemmel nagyon is látható mennyiségű, fagyasztott kaffír lime-ot a múltkor úgy döntöttem, hogy kiköltöztetem a mélyhűtőmből és ha eddig nem használtam föl, akkor ezután sem fogom, kidobni viszont nem akartam így infuzáltam belőle egy kis aroma-olajat a téli-szezonban elkészítendő leveseimhez.  Az infuzálás nekem itt azt jelenti most, hogy felvágtam a kaffir-lime-ot, betettem egy üvegbe, felöltöttem mogyoróolajjal és hagytam. 

Ez az olaj szabad szemmel nem látható a levesben, de higgyétek el, hogy ott van és valami olyan friss és roppanós ízt ad a levesnek, amitől majdnem Thaiföldön érezhetném magunkat, de azért pont nem, mert mégiscsak a budai tűzfalak meredeznek rám. Tisztában vagyok, hogy ilyen infuzált olaj nincs otthon az olvasók talán döntő többségének, de valami más talán igen.

Hozzávalók: 

- 2 ek szójaszósz

- 1 ek fehér rizsecet

- 1 ek szezámolaj

 - 1 tk kaffir - lime-os olaj

- 1 adag hajdinatészta

- két tojás

- forró víz

-díszitésnek bármi 

Elkészítési lépések: Minden öntsünk össze egy tálban.