Valamilyen 80-as évek szinti-popjából lopott vibe-okkal - pardon inspirált - japán szövegű alter szám szól. Lehet, hogy valóban a 80-as évekből van és nem valami régiből újat alkotni akaró kortárs művész esetlen zenei skicceit halljuk, amiknek vélt művészi és esztétikai nagyságát az individualizmus bástyái védik vérmesen a kritikák elől. Igazából mindegy, mert a megidézés a cél, megidézése annak a soha meg nem tapasztalt kornak, amiből ránk reng valami szabadság érzés. Amit keresünk minduntalan mindenben, a nyugati tudományos kutatásokban, a transzgenerációs traumákban, a keleti filozófiákban, a hagyományos szerepekben, klasszikus művészfilmekben, a dráguló korsó sörök mellett a kocsmákban, a podcastokban, a tinder matchekben, bereal-eken, tudatossággal kutakodó tudattalanunkban, a kortárs, vers szót magukra öltő mind-mappingekben, amik biztos pontot nem adnak, de absztrahálhatunk, akkor is ha nem tudunk és ezáltal érezhetjük az égi szférák elérhetetlen szintjeit. Ez a folyamatos keresés ötperces felvonásokban történik, amiket a kékfényű kijelző-villanások osztanak fel, amikor értesülünk, hogy valaki a világ egy másik pontján értesít minket, arról, hogy megint észrevette, hogy létezünk.

Pedig csak a telefont kéne egyszer otthon hagyni, letörölni az instát meg a facebookot és hagyni, hogy a gondolataink vegyék át egyszer az uralmat fejünkben és ne a mások által kivetített, miénkké soha nem válható valóság. Otthon viszont nem hagyjuk, mert akkor szorongunk, hogy lemaradunk arról, ami éppen velünk történik.

Vakolatlan falak, amik engedik, hogy a világon bárhol érezhessük magunkat, ahova vágyunk. Egy velencei palazzo-ban, egy goa-i kifőzdében, egy mexikói kocsmában, vagy csak valahol Kelet-Európában, ami még Kelet-Európa akar maradni és nem a Nyugat, feltéve ha hagyják. Félig dizájner, félig eszkábált bútorok, amik egyszerre mutatják a lazaságot és hanyagságot, amivel kellene állni az élethez, hogy biztosabban fogjunk talajt és egyszerre tagozódnak be a többi hasonló hely világába erősítve azt a színes fonalat, amik meridiánokként húzodnak meg a közízlésben és kedvünkre áramolhatunk rajta a kulturális terek között.

A falon keret nélküli ismeretlen grafikák, valami MOME-s csajt képzelek mögéjük, ahogy a belvárosi, szőnyeg nélküli, parkettás lakásában, közel minimalista albérletében rajzolja őket, körülvéve kedvenc növényeivel. Melegítőben és trikóban van, nem törődve az alter-erotikával, amit sugároz magából és mivel nincs már ott a tegnap, nála kikötött srác, ezért a rajzok szívják magukba azt, amik aztán ránk sugározzák a kávézás közben.

A kávézóban növények is vannak, jó sok, függeszkednek vagy hagyják magukat lógni, ki-ki a maga fotoszintetizáló-mérséklete szerint. A pult a legrandomabb helyeken van összematricázva, a hűtőben csak club mate van és egy sor kézműves sör. Van vizikefír is meg kombucha, mert már mindenki otthon fermentál, amíg a vidéki nagyszülők még mindig csak savanyítanak. Az intellektulizálás közben bekávézott világok és társadalmi rétegek között kompozó harmincas eldöntheti, hogy a józanság mellett próbálja építeni a mindennap újratervezésre kárhoztatott karrierjét vagy betársul Szisziphüszhoz, aki rohan lefelé a hegyen a köve után és neki is szisszent egy sört, hogy egy kicsit lelazuljon mielőtt nekiveselkedik a küszködésnek. Még egy cigit szívjunk el mi is, mielőtt zsebre vágjuk azt a kavicsot, amit fel kéne vinnünk a hegyünkre. Illetve cigit már nem, mert az gáz.

A barista csaj olyan zenéket mutat, amiket sosem találnánk meg és sugárzik róla az intelligencia, a műveltség és tuti, hogy képben van egy olyan dologgal, amivel kb. senki nincs a világon, de csak az insta-sztorijában és blogjában tudhatunk erről részleteket, meg ha elmegyünk az önismereti workshopjára, amit egy barátnőjével csinál egy romkocsmában délelőttönként. Meg persze ha elkezdünk neki udvarolni és eljutunk a vízszinteshez, ahol mindenki megnyílik és egy olyan párhuzamos világ titkai és információi cserélnek gazdát, amik láthatatlan hálóként tartja össze az embereket. Annyira viszont most nem izgi a dolog, meg neki is meg kellene valahogy majd mondani, hogy ha egy mód van rá ne szeressen belénk, mert mi úgyse fogunk, pedig nagyon szeretnénk, de nem megy, mert még mindig arról a fehérorosz cárnő tekintetű csajról ábrándozunk, akivel azért nem mentünk tovább, mert azt hittük, hogy sokkal jobb lesz nekünk egyedül, aztán csak mégis olyan nők mellé kerülünk, akiknek azt mondanánk, hogy ne szeressenek belénk.

A kávé viszont jó, nem az a kávé, amit kávénak megismertünk, mert ez világos pörkölés, a sötét pörkölés, amit iszunk otthon az csak szén. Egész Olaszország szenet iszik, a szénégetők meg Carbonara-t esznek, mert nem törődnek a globális problémákkal és nem képesek vegánként tenni valamit a világért. De nemhogy a világért nem, még magukért sem, nem bírnak inkább egy gluténmentes avokádós szendvicset enni.

Gyümölcsös jegyek, más dimenzióba repítő illatok és érzetek, mindezt egyedi kerámia-csészéből szürcsölve. Ezekre a részletekre oda tudunk figyelni, de magunkra nem. Meglátjuk benne a szépséget és a teljességet, de magunkban nem. Ezt tudjuk gyakorolni újból és újból, fejlődni benne, de amit igazán szeretnénk csinálni azt nem. Pedig az életet gyakorolni kell.

Amíg itt ülünk, ahol otthonosan érezzük magunkat, rendeződik bennünk a feladatunk, a dolgaink és céljaink, de sajnos ezek mindig ezekben a speciality kávézókban maradnak, hiába írjuk be a macbook-unkba. Megnyugtató érzés viszont, hogy itt újra meg fogjuk találni és bármikor visszajöhetünk hozzájuk kicsit megnyugodni, ha a mindennapokban eszünkbe jutna, hogy valahol már megtaláltuk őket egyszer.