Nem szoktam könyvekről posztolni legfőképpen azért nem, mert nem igazán olvasok. Az idei év sem az olvasásról szólt, így nem nagy a tolongás ha választanom kell hogy mi volt a legnagyobb olvasmányélményem, de a kevés közül is kimagaslik ez a könyv. Nyáron még gyanútlanul vittem haza hátizsákomban Amerigo Tot egyik művének tanulmányát, amit a mester saját maga készített, hogy aztán egyik örökösének adjam át itt a Schwartzer lépcsőházában. Nem is igazán foglalkoztam vele, hogy ki is volt ő igazából. Teljesen váratlanul, szenteste nyúlt utánam a családi házban a húgom könyvespolcáról. Ennek az embernek az életét olvasva folyamatos inspirációt érezhetünk mindenre, ami ki akar szakadni belőlünk vagy éppen hosszú ideje virágba borulna. Életre mozdít. Egészen fantasztikus életmű és (számomra) zseniálisan megírt könyv. A rám jellemző módon, most pár hétig minden beszélgetésemben erről a könyvről fogok zsengeni, az elmúlt pár napban is mindenkinek megemlítem. Kellemes évzárás-nyitást, ki- és belépést magunkból és magunkba mindenkinek!

“Annak hogy képesek legyünk megteremteni a csendet szoborban képben vagy muzsikában előfeltétele hogy először magunkba is képesek legyünk ugyanezt létrehozni.”

“Akkor még nem gondoltam hogy a szobrászat valójában az érintés gyönyöre. Számomra nem is számít igazi szobornak az amit ne szeretnék megsimogatni, de nemcsak a kezemmel, szememmel is.”