Miért éppen az éjszaka csendjében jelenik meg az emberben legintimebb gondolatainak közlésvágya a világ felé? Miért akarjuk legbelsőbb részünk kibogozhatatlan szálaiból összeálló érzelmeink szövetét megmutatni a világnak? Azokat az érzelmeket, amiket csak mi érthetünk teljes egészében, mert minden apró elemét mi éltük meg és csak bennünk élő fényben válnak láthatóvá? Ezt az elmondhatatlan, átadhatatlan érzés feloldását mégis a külvilágtól sóvárogjuk. Mintha kockára téve saját belső templomunkban gondosan megalkotott mandalánkat, várjuk, hogy csodálkozni állnak meg vagy keresztülgyalogolnak rajta. Talán a gondosan megválasztott forma segít búraként megvédeni lelkünk törékeny képleteit és gondosan eltakarja azt, amit csak magunkra vagy rajtunk kívül egyvalakire tartozik? Ezért fordulunk az íráshoz, a zenéhez, a művészethez? Hogy megmutassuk azt amit, elbírunk és elrejtsük azt amit nem?