A szobában ülök a babzsákfotelemben az októberi napok utolsó napsütésében. Várom a napot, hogy hozzám érjen. Hogy ledobva magáról a ruhaként eltakaró ablakkeretet rám másszon és elkezdje simogatni az arcomat majd lassan hevítse fel egész testemet. Ahogy kúszik felém először csak arcom jobb felet csókolja a másikról tudomást sem vesz, és amíg a jobb orcámat borítja el melegségével engem már csak az érdekel és arra vágyom, hogy a bal orcámat érje. Amit már elért azt hagyja, oda kívánom, ahol nincs. Visszacsókolni nem tudom, elérhetetlen, csak hagyni tudom, hogy azt csináljon velem, amit akar. Lassan kúszik végig a testemen mígnem annyira felvehít, hogy nem bírok magammal és otthagyom. Hevítse hűlt helyemet, keressen mást ebben az üres szobában, akit simogatni tud és tudom, hogy amikor már nem lesz itt és hideg is lesz, újból majd sóvárogni fogok utána, hogy bárcsak itt lenne és most akarna rám mászni, oda ahova akarna és úgy ahogy akarja. De a napra sajnos várni kell és akkor kell neki örülni, amikor ránk ragyog.