Képtelenség éveken át fenntartani egy ugyanolyan házi-konyhát. Nekem legalábbis nem sikerült, nem mintha akartam volna persze. Ugyanúgy változik mint minden a világban, a főbb receptek és fogások megmaradnak, de valami elkopik, elfelejtődik vagy csak szunnyad egy-két szezonig netán pár évig és utána a semmiből újból elő tör, vagy végleg eltűnik. Folyamatosan jönnek újabb receptek, ötletek, inspirációk és formálják azt a nagy saját receptkönyvet, ami minden főzést szerető ember sajátja. Változnak a napi és havi menük. Van, amit hetekig eszünk van, amit csak egyszer egy évben. Van olyan, ami csak meghatározott lelki állapotokkor tér vissza, másik mintha mindig jelen lenne. Van, ami ragaszkodik egy másikhoz, anélkül nem mutatkozik. Van, ami a magányra búj elő, van, ami a társaságra, van, ami a szerelemre, van, ami a barátságra. Van, ami csak egy meghatározott személyre, másik mindenkire. Egyik csak reggel, másik csak éjjel, egyik bor mellé, másik a teák adta éber révedéshez. Van amelyiket a napfény hívja elő és van amelyiket a zord idő. Van amelyik utazni akar, van amelyik csak beszaladni a városba. Van, ami világlátás után jön, van, ami a helyett. Van amelyik a testet akarja táplálni, másik a lelket. Egyik a múltat akarja jeleníteni, másik a jövőt. Van amelyiket a szükség szüli, másikat a túlzott bőség. Egyiket az éhség, másikat az unalom. Valami, mindig összerak bennem egy receptet. Ezeket finomítom, csiszolom, készítgetem itt a Schwartzer Ferenc utca csöndjében.