Van úgy, hogy az ember elmegy egy könyvbemutatóra (életében először magától), még odafele menet már kicsit eltel önnönmaga nagyságától, hogy na, kultúrprogramra is járok, micsoda tagja vagyok az értelmiségnek még az irodalom is érdekel, mindezt persze gyalog, mert még a könnyedebb testmozgásra is ügyelek. Ezt megfejelei, hogy a helyen csak egy pohár bort kér, a mértékletesség égisze alatt - aminek egyik nagyon fontos összetevője, hogy polgári lét ide vagy oda, de nem akar többet költeni - és tovább simogathatja kis lelkét, hogy engem nem tud hatalmába ragadni az alkohol és hasonló testi élvezetek hajhászása, annál inkább az aszkézis ezen soft-formája, mely előfeltétele a szellemi éberség fenntartásának. Az kultúrprogram végeztével pedig hazaérve, leül a konyhaasztalhoz és valami belső vezérlés folytán, azért mégiscsak elkezd a hűtőben árválkodó vörösborból tölteni, aminek még vákumdugóval sem jó, ha sokáig van nyitva tehát pusztán a praktikum vezérli.
És innentől egyre messzebb ringó képpé válik az aszkézis, meg szellemi éberség meg minden egyéb, ugyanis a bor fogy a gyomor meg éhezik.
A terv az volt, hogy este hat után már nem eszem semmit, nyomunk egy kis időszakos böjtöt, hiszen az semmi. A kivitelezése viszont afelé fordul, hogy este tízkor vastagon kenem magamnak a zsírt a rozskenyeremre és szelem a lilahagymát és amikor már tudom, hogy igazából már tele vagyok, kibontok még egy doboz sprotnit is a hedonizmus jegyében. Ez természeteses nem fogy el, így egy másik napi maradékmentés főszereplője lesz. Itt kezdődik a mostani variáns.

Van egy elmélet, hogy önálló döntéseket nem hozunk, minden döntés valamilyen külső hatásnak vagy hatások eredménye, sőt még talán egyéni ötleteink sincsenek nagyon. E feltételezés megdönthető. Viszont az nem, hogy nekem egyértelmű külső hatás, hogy két hete csak koreai gasztro-doku-sorozatokat nézek és beleégett a koreai konyha sokszínűsége a kiolvashatatlan nevű és kimondva és teljesen máshogy hangzó ételei, amik sokszor egymásoz nagyon furán nem illő összetevőkből állnak és mégis ínycsiklandó ételeket adnak ki. Nyilván nem logikus sprotnit zabkásával enni, de azon gondolkodtam, hogy miként lehetne ezt mégis valahogy beleépíteni a reggelibe. A koreai megközelítésen maradva összekevertem gochujangot egy kis szezámmaggal és gochaguruval majd tettem hozzá egy kevés szójaszószt és ecetet. A fejemben az volt, hogy ha ezt rálöttyintyük a zabkására, a tojásra, a kínai kelre és a sprotnira annak egy egységes fogást kell képeznie. Így lett. Új variáns született a maradékmentés és a wannabe távol-keleti gasztronauta jegyében.

U.i.: A zabkását vizikefírrel főztem, de ez már egy másik történet.